Oldaltérkép
Nyitó oldal2014.01.06. 11:01
Amikor behoznak egy árván maradt kis állatot hozzánk, előtör belőlünk – kisebb képzavarral élve –az anya/apa tigris, és csak egy cél lebeg a szívünk előtt: életben tartani a kicsit.
Nehéz szembesülni sorsokkal, és talán a legnehezebb annak a léleknek a szemébe nézni, aki ezt a nehéz sorsot viseli. Ha tehetnénk, minden árvát befogadnánk (legyen az ember-, vagy állatkölyök), hisz a „mentés” belénk van kódolva. A segítő ösztönt szerencsére elég könnyű belőlünk kiváltani, elég egy pisze orr, egy málna-tappancs, egy szemöldök-rezzenés, bajusz-hajlítás, vagy egy félénk, kérdő tekintet. Egy kisállat egyébként is úgy van „kitalálva”, hogy cuki legyen, hogy az ellenségnek „ne legyen szíve” elpusztítani. Ahogy meglátjuk őket, kész terv pereg le a fejünkben a megmentésére. Azonnal cselekszünk, és tudjuk, ki, mikor, hogyan és mivel kell, hogy foglalkozzon ahhoz, hogy az adott kis teremtés a lehető legnagyobb eséllyel mondjon további igent az életre…
Mi csak egy láncszem vagyunk, egy apró fogaskerék. A folyamatot mindig az indítja el, aki meglátja, „ölbe veszi, megsajnálja”, és amikor az apró szemekbe néz, vagy a lemondóan, megadóan lógó fejecskét tartja a kezében, a szívében dobban a válasz: megmenteni! Ilyenkor jönnek a segélykérő telefonok, részünkről a mérlegelés, hogy tudjuk-e fogadni, van-e hely, biztos, hogy a lehető legjobbat tudjuk majd nyújtani az adott kis állatnak… Ha minden körülmény adott, és a legtöbb kérdésre igen a válasz, akkor fénysebességgel száguldanak hozzánk. Általában kartondobozba hozzák a mentett kölyköt/fiókát, mi pedig már a kapuban várjuk őket. És még mielőtt kinyitjuk a dobozt, már akkor el kell döntenünk, hogy nem fogunk kötődni! Hiszen az esetek túlnyomó részében – emberfeletti igyekezetünk ellenére – az apró jószágok nem élik túl anyjuk jelenléte, gondoskodása nélkül már az éjszakát sem. Az első napok kritikusak.
Ha a kijelölt pótszülő néhány nap elteltével is karikás szemekkel, kócosan végzi a munkáját, akkor már egy kicsit fellélegezhetünk, mert a „tünet” azt jelenti: védence teljesen jól van, és bizony éjszaka is foglalkoztatja pótszülőjét.
A siker mindenért kárpótol bennünket. Így volt ez Elliottal, a kis gímbikával, akinek az anyját szörnyű baleset érte. A kis szarvas az irodában lakott, az íróasztal alatt, friss szénán. A langyos kecsketejet pillepalackból szopizta, később, amikor már biztosan járt, gondozója levitte a parasztudvarba, ahol Elliot egyenesen a kecskemamiból szolgálta ki magát. Tina vadmalacunkat egy kutya vitte a szájában a gazdájához, aki néhány napos szeretgetés, gondozás után hozta hozzánk, azóta ő az egyik legnagyobb kedvenc a parkban. Pisze róka anyukáját egy teherautó gázolta el, néhány napos korában került a gondozójához, akivel úgy összenőttek, hogy azóta is otthon lakik vele. Misi mókus gondos kezekből került hozzánk, a kifutóba már csak „be kellett tenni”, teljesen jól működött mókusilag. A három süni anyukáját egy farakás nyomta össze, azóta ott sündörögnek a mókussal a kifutóban. De neveltünk már harkály-, és szarka fiókákat, kiskecskét, nyuszi babákat, muflonbarikát, őzgidát…
Szívünk egyik fele azt mondja, bárcsak ne lenne szükség ránk soha, mint pótszülőre, másik fele pedig titkon alig várja, hogy – ha csak néhány hétre is –újra része lehessen egy apró, szőrös/tollas, pihe-puha kis élet megmentésében.
Nyomtatás
