Hazánkban az idei év fájának választotta az Országos Erdészeti Egyesület.

10-20, egyes termőhelyeken akár 30 m magasságúra megnövő, változatos, szabálytalan koronaformájú fa vagy cserje. Törzse gyakran csavarodott, de előfordul az is, hogy már a földfelszínnél elágazik. Ágai vízszintesek, külső részükön kissé lehajlanak. Vízszintesen szétterülő ágainak köszönhetően a korona többé-kevésbé széles kúp alakú. Kérge szürkésbarnás, hosszúkás vagy kerek cserepekben válik le. 2-3 cm hosszú és 3 mm széles, lapos levelei a vezérhajtáson körkörösen, az oldalhajtásokon kétoldalt fésűszerűen állnak, színükön sötét-, fonákukon világoszöldek. Bár csúcsuk kihegyesedő, de a levelek nem szúrnak. Általában 4 évig maradnak a fán. A növény kétlaki, ami azt jelenti, hogy a nő- és hímvirágok más-más egyedeken fejlődnek ki. A természetben rendszerint kétszer annyi porzós egyedet találunk, mint termőset. A termős egyedeken ősszel élénkpiros (egyes fajtáknál sárga) lédús magköpennyel körülvett magok jelennek meg. A húsos magköpeny a madaraknak táplálékul szolgál, így segítve elő a magok terjesztését. A növény minden része mérgező, kivéve a magköpenyt. Taxin nevű, keserű alkaloidja szívbénulást okozhat. Háziállataink közül a ló a legérzékenyebb rá.

Nagyon lassú növekedésű , hosszú életű faj. Legidősebb példányait 1500 - 2000 évesre becsülik. A fenyőfélékkel ellentétben a tiszafa regenerálódó képessége igen jó. Míg a fenyőfélék többsége idősebb fás részekből nem tud kihajtani, a tiszafa durva csonkolás után is kihajt. Emiatt kiválóan alkalmas nyírott sövények, alakfák kialakítására.

Elterjedési területe nagy. Eurázsia és Észak-Afrika mérsékelt éghajlatú területein nő, de összefüggő, nagyobb populációi ritkák. Magyarországon őshonos. Védett! Megtalálható a Bükkben (pl. Lillafüred) és a Bakonyban (Szentgál, Bakonybél). A szentgáli állomány Európa második legnagyobb tiszafása. Valószínűleg a népvándorlás kora előtt jóval nagyobb egyedszámban élt, de kitűnő, rugalmas, íjnak való fája miatt sokat kivágtak.

Igényes faj, jó vízellátottságot, magas páratartalmat, kiegyenlített hőmérsékletet kíván. Nem kedveli a nagy téli hideget és a hosszan tartó nyári forróságot és szárazságot. Kiválóan tűri az árnyékot. Meszes, semleges ill. gyengén savanyú talajokon is megél, ha azok nem levegőtlenek.

Fája kemény, rugalmas, finom szövetű, gesztje barnásvörös. Gyantajáratai nincsenek. Nem vagy alig vetemedik ill. reped. Ezen tulajdonságai miatt a legértékesebb faanyagok közé tartozik. Régen az íjkészítés egyik legfontosabb alapanyaga volt, de készítettek belőle kanalakat, hordókat, intarzia-berakásokat is. A XVII-XVIII. században míves bútorokat gyártottak belőle (pl. Nagytétényi kastély). Ma dísztárgyak előállítására használják.

Természetesen a kertészetben is kedvelt dísznövény. Az alapfajból elsősorban sövényeket alakítanak ki, vagy különböző formára nyírt „növényszobrokat”. Fajtái különböző levélszínűek és növekedési formájúak. Már 1780 óta ismert 5-7 méterre növő, tömött lombú, oszlop alakú fajtája, a ’Fastigiata’. Nőnemű fajta, ősszel terméseivel is díszít. Kb. 100 évvel később találták a ’Fastigiata Aurea’ fajtát, amely valamivel kisebb, de szintén oszlop alakú, aranysárgán kihajtó fajta. Sárga színe a vegetáció folyamán kissé megfakul. Hímnemű. Az ’Overeynderi’ eleinte széles oszlop, majd gömbölyded alakú, sötétzöld levelű, porzós fajta. 3-5 m magasra növő, széles, laza kúpkoronát fejleszt a termős ’Dovastoniana’ fajta. Szélesen elterül, de alig fél méter magasságot ér el a nőivarú ’Repandens’ fajta, amely emiatt talajtakarásra is alkalmas, természetesen megfelelő termőhelyen.